Sétált.
Nem törődött semmivel sem.
Ment és nézte a körülötte lassan elhaladó embereket.
Lassan ment le a nap, és ő csak ment és ment.
Az ember aki gyorsabban lépkedett még azoknál is akik siettek. Pedig ő nem sietett. Volt még ideje.
De mindenhová így megy. Siet, pedig nem is kéne neki.
Valahogy így szokta meg.
Mindig csak azt hallotta mindenkitől, hogy "Siessél már!", "Gyerünk csináld!", "Gyorsabban!".
Ezért van ez a nagy rohanás.
Lassan lebukik teljesen a nap, a közvilágítást is beüzemelték már.
Ő csak megy, utcákat, zebrákat elhagyva, pocsolyákat átlépve.
Egy cél fele. Soha nem lép ugyanarra az útra. Legalábbis egy nap biztos hogy nem.
Ahogy szalad végig az utcán, teljes nyugodtságot sugároz.
Fülében fülhallgató.
Ahogy elhalad az emberek mellett, akik jobban fülelnek, hallhatják a vad zongorát ami kiárad belőle, és elhagyja azt. Ilyen hangerő mellett, nem nagyon lehet mást észlelni. Sőt, biztos hogy nem lehet.
Ha ráköszönnek az utcán, vajon meghallja majd?
Ő nem gondolkozik ilyeneken.
A fél várost átszelte már, és lassan megérkezik a célhoz.
Több tucat ember megy el mellette, de senki se köszön neki. Van aki tudja kicsoda, van aki beszélt is vele, mégsem köszönnek neki. A legtöbben fel sem ismerik.
Kapucni van a fején, füles a fülében, és csak megy.
Szinte rohan,
Ki az aki felismerné?
Elrejti a névtelenség.
Valahol mélyen lehet bántja, valahol mélyen lehet hogy a hangos zongora segíti át azon a bánaton hogy elrejti őt az a valami?
Nem látnak az emberek a fejébe.
Miért is tennék? Mindenki megy a saját maga dolgára.
Ők is sietnek, de nem így.
Végül megérkezik.
Célja előtt lassít, majd végleg megáll.
Lejjebb veszi a hangerőt, és vár.
Vár arra aki kilép a kapun, és észreveszi őt.
Igen, már jön is.
Ő tudja hogy létezik.
Előle nem rejti el semmi.
Számára fontos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése