Sötét van.
Gondolkozol.
Végig gondolod miket mondott neked.
Bevillanak emlék képek.
Hideg van a szobában. Az ablak résnyire kinyitva. Hallod ahogy kint fúj a szél.
A szobát megtölti a lágy zongoraszó. A dallam. A dal.
Az a dal amit mindig meghallgattál amikor még ő volt, de nem volt melletted.
Mert kell néha az egyedül lét. A magány. Nem lehetsz mindig vele.
Tudod hogy van. Csak nem itt, nem veled, és nem most.
Próbálod elterelni a gondolatidat más felé. Gondolkozol azon hogy bezárhatnád az ablakot hogy ne fázz, vagy lejjebb vehetnéd a hangerőt. De nem teszel semmit.
Csak ülsz és rá gondolsz.
Nincs itt veled. Vajon mit csinál?
Ő ugyanígy rám gondol? Vagy boldog?
Lehet hogy valaki más viccén nevet, vagy valaki más szemébe néz méllyen.
Azok a szemek..
Visszatereled a szemeiről a gondolataid.
"Ő is boldog velem? Ő is gondol rám?"
Csak ülsz tovább a csendben.
Tudod hogy mindjárt vége.. érzed.
Ha nem is most rögtön, vagy holnap, de holnapután vége lesz.
Mint ahogy a zongora szól.
Halkan indul, alig észrevehetően, alig hallhatóan. Nem is hiányzik a hangja. Majd egyre erősebb és erősebb lesz. Nem tudsz más dallamra figyelni, nem kapcsolod ki, nem halkítod le. Átéled. Elképzeled hogy valaki ott ül a hangszer előtt és megszólítja. Vagy épp senki nem ül ott. Magától szól. A belső hangtól.
Aztán egyszer csak kezd lehalkulni.. hirtelen csendesebb lesz, és lassabb.
Tudod hogy vége lesz. Elérkezik a holnapután és elhalkul a zene.
Elúszik a semmibe.
A fejedben visszhangzik a közepe. Amikor még erős volt.
De lassan elhal..
Nem hallasz mást csak a szél suhogását kint.
Vége.
Tudod hogy ma eljött a holnapután.. és érzed hogy még sokszor el fog jönni.
Mindig amikor meghallod a zongoraszót..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése